A napokban a börtönlétről Hesna interjúját néztük (akit érdekel a sorspszichológia és a "jobbá szeretnék válni" kérdésköre, annak link alul), ahogy is a film végére kiderül, hogy a fenegyerek is érez és képes MÁSképpen látni, érezni és gondolkodni, VÁLTOZNI, fejlődni!, de ehhez egy óriási törés kell...,
és közben a beszélgetéseink is efelé indulnak, és ide torkolltak:

Változni muszáj?

Nem. A változás jön. Kapjuk. Állandó társunk. Egyetlen állandó ebben a körforgásban az önmagunkban megbújó hit, bizalom, becsület és az elfogadó szeretet, amiket ezek a változások érlelnek meg és fednek fel bennünk.
Mert...
Valahol minden változás a lét kérdéseit feszegeti, miért is élünk? Hogyan is kellene éljünk?

Miért kaptam én ezt a küzdelmes sorsot?
Büszke és elégedett mikor lehetek végre magam felé? Hogyan közvetítsem magam Mások felé?

Hogyan éljem túl a gödröket?
Ugyan már miért kéne változzak?

De vajon elkerülhetjük a változásokat? Magunk tényleg nem változ(tat)hatunk?

És igazán csak egy kérdés marad:

Milyen típusú ember az, aki nemcsak hogy rugalmasabban éli meg ezeket a változásokat, de még előnyére is fordítja?

Tisztelem az útkeresőket. Sok ismerős életét, csalódásait, örömeit van szerencsém követnem.

Eddigi tapasztalataim rendeztem, a merítésem minden korosztályt érint, nők-férfiak, tinilányok, tinifiúk, éltes bölcsek, naivák, anorexiások és molettek, megcsaltak és megcsalók, kóros beleszarók és kortalan reménykedők... rengeteg típus.
Semmiképp nem általánosítanék, és csakis a tapasztalataim szubjektív szemüvegen keresztül mondhatom el azt, amiket másokról tanultam, és a tényeket, amik a számok tükrében mégis túlságosan is mindennapiak, túl gyakoriak, érdemes hát pár szóban összefoglalni rengeteg beszélgetésem. Magamnak? Talán ez most nemcsak magamnak.

10 emberből kb. 4-5 van, akit egy változás elindít keresgélésre, hogyan is történt ez velem, miért épp velem, miért épp így... és a maradék 5-6 marad a meglehetősen szürke, rossz, fájó, vacak, unalmas, magányos semmiben, mert ugye az még mindig kényelmesebb, az ismeretlentől meg óckodunk is, vagy egyszerűen fel sem ismerjük, hogy az élet erős marka húzza pár szálra fogyatkozott hajunk vagy kényszerít térdre, igen, a rosszabbikra! : hé, pupák, nincs tovább...

Nem lépsz? Nem döntesz? Nem választasz?
Nincs gond. Majd lép helyetted az élet. Változik körülötted. Benned.

Változás. Kényelmetlen. Mi több, kellemetlen és felborít mindent. Ráadásul nem elég, hogy rossz pillanatban zuttyan a nyakunkba, de még a hátunkon is dermesztő, undorító sár folydogál és még a brand new, trendy vagy kitaposott, egyetlen pár cipőnkbe is befolyik. Rideg, koszos, ismeretlen katyvasz. Kellene a fenének.
Mégis jön. Miért?

Jobbára önellátóak vagyunk abban is, hogy a szemünk, fülünk befogjuk, és a köveinket amiket az utunkra hordott egy-két előző viharunk, a magunk kicsiny kezével, fáradságosan, de elhordjunk. Az élet elvágtat mellettünk és mi hajlamosak vagyunk bennragadni, mert ott ismert, relatíve tisztaság (értsd: a magad káosza) és némi meleg van.

Bízunk, aggódunk, remélünk, nem küzdünk, ellene küzdünk... de minek?

10 emberből 4-5-en kezdik keresni az okokat, még akkor is csak ennyien, ha relatíve az élete alapjai dőltek romba...
...
és ebből már csak 2-3 marad, mert ismét gyérül a sor, amikor az ÖN- (és MÁS)vizsgálatban kicsit jobban megmártózva páran ér(t)etlenek maradnak, vagy egyszerűen csak elmenekülnek, és ebből a 2-3-ból is csak kb. 1 marad, aki mer önmegvalósítani, meri elfogadni a sötét oldalát, a gyávaságát, a gyengeségét, és már ki meri mondani a véleményét, sőt, úgy tudja kimondani és akkor, amikor szükséges és fontos, és csak kimondja, hisz az igaz, az mindig fáj, és a másikban még ez óhatatlan zavaró tényező maradhat.

Hát nem túl biztató. Riasztó! Élünk, valahogy, de inkább függünk. Függünk a fóbiáinktól, a hiányainktól, az éhségünktől...

Önmegvalósítás felé haladni, no arról szó sem lehet? Tudod, ez az az elcsépelt szó, amikor megtalálod utadon azokat a kis és nagy dolgokat, amik boldoggá tesznek és boldogulni is tudsz majd, nem másokba belelépve vagy nem más elvárása szerint megélve életed.

Hogy mit mondok magamnak, magamban és hangosan:

.. nem a "bízva bízz" és a (küzdve) "küzdj" a lényeg, mert hiába bízol, ha közben fogalmad sincs ki vagy és hogyan álmodj úgy, hogy a céljaid két lépésnyire legyenek az álmaidtól, és közben a boldogság, a siker, az elégedettség, a szerelem nagyon messze elkerül...

hiába küzdesz, reménykedsz, ha a semmiért csinálod, ha hazugságokban hiszel, és ámítod magad, és csukott szemmel, aggyal, szívvel és füllel mész előre, ami gyakorlatilag hátraszaltó, és a zuhanórepülést soha nem tudod megállítani és átfordítani...

hiába a változások, amiktől megértenél dolgokat, próbálgathatnád a határaidat, szárnyaidat, gyökereidet még mélyebben tisztelhetnél, ha mégis jobban érzed magad a padlón sőt béleled a gödröd,

hiába kezdted el, ha visszarettensz, mintha félnél, hogy a végén magunkkal kellene szembetalálkozni egy másik emberben egy másik ablakban, egy másik ember szeme és lelke tükrében, egy másik szem ablakában... és rettegve vagy lenézően mondod: az NEM én vagyok, higgyétek el!,

hiába, ha mindig a pénz lesz a kifogás, és ugye valljuk be, a pénz azért nagy úr , pedig a pénz CSAK eszköz, akkor se akarjuk=tudjuk még átmenetileg se pár lyukkal beljebb kapcsolni az övünket vagy épp adni annak, aki szűkebben kapja-méri. A pénz és a tárgyak sosem lesznek olyan kincsek, mint az időd, az időm, amit adhatunk egymásnak.

Nem azt mondom, hogy nem kell hinned, remélned, tenned, küzdened, SŐT!, hanem hogy tudd miért és kiért teszed ezt, és ne CSAK a másikért, de mégis, másért IS.

Nem a folytonos harc és küzdés (panasz és/vagy morgás) az élet, mert ha igen, akkor nagyon eltévedtél, sokkal nagyobb és nehezebb dolog nem világmegváltó, de hétköznapi hősként JÓL élni, tenni, az álmaiddal elégedettnek lenni, és be/átkalibrálni tudni - a változások és ismeretlenek függvényében.

Mert bizony te magad leszel majd a független változó, aki büszke magára, a szerelmére, a gyerekeire, aki elfogadja, megérti a szülei hibáit, erényeit, a másik ember másik életét, és képes megtenni a lépést önmaga felfedezése felé, hogy ne zárkózzon többet és szívesebben hamis biztonságba, aki bátran fel meri vállalni érzéseit, gondolatait, terveit, aki azt teszi és mondja, amit gondol, hogy bevonzza a függő változót, a nagy Őt, a Csúcsmelót (a hivatást), az otthont: a házat, ahol a szeretet lakik.

Függő? Függő! Ugyanis tőle függ, hogy vevő-e lesz-e az adód-ra! Adó és vevő! Ok és okozat! Hatás és reakció!

Azt mondom: higgy, de tudd miben és kiben, és leld meg idővel, hogy miért,
azt mondom: bízz, de ne naivan, körül sem járva/nézve, bedugott füllel, vagy sültgalambra várva, tégy is, adj is, amit meg tudsz tenni,
azt mondom: ne csak azt nézd, te mit tettél be egy kapcsolatba, és ne csak azt nézd, hogy a másik mit nem tett meg,

hanem azt is mondom, hogy igenis várd ki a pillanatot, lásd meg és akkor ragadd meg,
légy kitartó, és türelmes, tudd ki vagy, mit akarsz, mi az ami blokkol, mi az, ami lehúz, mi az, ami éltet, mi az, ami sikerélményt ad és mit adhatsz másoknak.
azt mondom, hidd, tudd, és érezd, hogy ez kétségtelenül a te utad.

Pont ennyi.
Pont.
Ennyi.

És te mit mondasz?
Bentragadsz a pillanatban vagy megragadod azt?
Álmodsz és teszel-e nem görcsösen, magadért, hogy majd jöhessen az, akinek helye van az életedben, mert már Ő is úgy érzi és gondolja?

Nincs időd rá?

Milyen igaz!

Na, majd 3 év múlva vissszatérünk rá... :-)

***

Bábel - Hesnával:

http://videotar.mtv.hu/Videok/2012/09/19/22/Babel__Hesnaval_a_vilag_2012...