Az istenek mindenképpen azt akarták, hogy a világegyetem bölcsességének titka csak akkor kerüljön az emberek kezébe, ha már elég érettek rá. Ezért aztán elhatározták, hogy mindaddig őrizni fogják egy biztos rejtekhelyen, míg a halandók meg nem érnek annak megértésére.

Összegyűltek egy tanácskozásra, hogy eldöntsék, hová rejthetnék el a titkot.
Egyikőjük azt mondta, hogy vigyék fel a bölcsességet a legmagasabb hegycsúcsra.
De gyorsan belátták, hogy az ember hamarosan az összes hegycsúcsot meg fogja hódítani, tehát ott a bölcsesség titka nincs biztonságban.

Egy másik isten azon a véleményen volt, hogy rejtsék el a legmélyebb tenger fenekén. De a többiek őt is leszavazták, mert ezt sem tartották elég biztonságosnak.
Ekkor a legvénebb és legokosabb isten emelkedett szólásra: „Tudom, mit csináljunk. Rejtsük el magában az emberben! Ott csak akkor fogja keresni, ha már elég érett annak megértésére. Hiszen ehhez végig kell mennie az önmaga bensőjébe vezető úton.”

A többiek elgondolkodva hallgatták, majd mindannyian beleegyeztek. Így került a világegyetem bölcsességének titka az emberi lélek mélyére.

(népmese)

****

“A buddhistáknak van egy jó kis gyakorlatuk: hétvégenként egy füzetbe felírják, hogy a héten mi hozta ki őket a sodrukból. Mitől féltek, miért haragudtak, min háborodtak fel – csak röviden, emlékeztető szavakban. Egy hónap múltán aztán végignézik a listát, és figyelik magukat, mi az, ami még mindig bántja, felháborítja őket, és mi az, aminek már nincs jelentősége számukra. Azokat kihúzzák. Ilyenkor néha döbbenten látja az ember, hogy milyen marhaságokon izgatta fel magát. Olyasmiken, amiknek napok, hetek elmúltával már semmi jelentőségük sincs. Ilyenformán idővel kirajzolódnak az érzelmileg valóban fontos dolgok.” (Popper Péter)