2011. április 25. hétfő - 10:18 | beküldő: unique

"Minden fizikálisan oldódik meg. Olyan nincs, hogy valamit megértesz, és megnyugszol benne. Vagy megaláznak a testedben, vagy felmagasztalnak, vagy megerőszakolnak, vagy befogadnak, de mindennek meg kell történnie a testben, különben soha nincs lezárva. Ami nem történik meg a test által, az örökké függőben marad. Ez az ember."

Nekem kell, hogy megértsem.

Kell, hogy kijárjam a bejárhatót, minden szegletét, még ha koszos, fáradt, büdös poklot is találok a rejtett zugokban. Kell, hogy megéljem. Kell, hogy érezzem. Kell, hogy AKKOR és OTT fájjon, hogy később ne fájjon.

Minden érzést le kell hozni fizikai szintre, testszintre. Mintha kezdeném érteni. Átélni a dühöd, hogy fájjon. Belül. Nyilalljon a szívedbe, a vesédbe a szorongás. Szoruljon össze a tüdőd, attól a fene nagy zártságtól. Ha beugrik egy még fájó emlékkép, remegj bele. Fázz. Engedd be, hagyd. Éld. Azért, hogy később már meg se közelíthessen, hogy lepattanjon rólad.

Mintha kezdeném érteni. Megélni kell a szerelmet, hogy dobogjon őrülten a szíved. Belemenni végre a kikerülhetetlenbe, hogy a torkodat szorongassa a félelem. Látni egy madarat, hogy haldokol és te nem tudsz segíteni. Látni a szegénységet. Szorul az öklöd, a szíved. Elérnéd a csillagokat, és hiába nyújtózol, csak a hátad görcsöl. Sír a bal szemed a múltért és mosolyog a félvak jobb szemed a jövőd miatt. Ülsz a székben, tátott szájjal, előkével, kiszolgáltatottan, bénán és igyekszel nem leharapni a fogorvosod kezét, egész testedben finoman remegsz. Aztán végre kihozod anyádból, miért nem fogad el téged soha és kezded megérteni apád fájdalmát és szétmállott életét. Szétmegy a fejed, a bokád, a gyomrodba mar. Hányinger fog el. Kicsordul a csorba múlt. Függönyön át más a világ. Könnyek selymébe burkolod magad.

És a végén otthagyod azt, amitől félsz, (talán ki is neveted) és kirakod a játszótérre a kavicsok közé azt, ami gyávává tett, ami bűntudattal tölt el, ami csúnyának, rossznak, butának, bűnösnek, ügyetlennek láttat, aki értetlen, ami korlátolt, aki korlátozni akar.

Végre rájössz, hogy mindenki másokról beszél és közben magáról beszél... aki csóválja a fejét, bántja más hülyesége, mások boldogsága... maga sem boldog.

Végre rájössz, hogy önmagától, leendő tapasztalásától senkit sem lehet megmenteni. Sőt, magadat sem hagyod megváltoztatni. Mert az majd jön belőlem, magamért, s ezzel másért.

Végre rájössz, hogy a kulcsot Ne a másik zsebében keresd... hanem a tiédben, s nem, nem a zsebben, BENNED!!

ÉS akkor felszabadulsz.

HISZ: Semmi mást nem adhatsz magadból a másiknak, mint hogy TE végre elégedett, vidám vagy.

Valóban sok bennem a hiba, ha kevés benned a szeretet.
***************