2010. március 28. vasárnap - 19:41 | beküldő: unique

"Ha valamit le akarsz rombolni, nem kell, hogy rosszul bánj vele. Elég, ha "rutinból" nyúlsz hozzá.
A rutinból hiányzik valami plusz.
A személyes figyelem.
A szeretet."

A közöset keresem. A mindenben közöset.
Több emberség kell az emberbe.

Valóban sok bennem a hiba, ha kevés benned a szeretet (megismerni és megérteni vágyás, elfogadás, megbocsátás)

Jó felpróbálni a jövőt... A dolgokat nem elég vágyni, hanem lényünk részévé kell tenni, még mielőtt megvalósulna a kívánt eredmény, s nem kevés érzelmi töltettel kell rásegítenünk. Ez utóbbi nélkül nem történik meg az, amire vágyunk. Jobban mondva nem az történik meg, amire vágyunk.

" Valójában az érzés indítja be a vonzást, a gondolat vagy a kép önmagában nem elég. A legtöbb ember azt hiszi, hogy ha pozitív gondolatai vannak, vagy ha vizualizálja, amit szeretne, akkor meg is kapja azt. Mindez azonban nem elegendő, ha közben nem érzed gazdagnak, boldognak és szeretettel telinek magad. Ebben az esetben ugyanis nem jön létre a vonzás. " - Jack Canfield

"Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, bebörtönözve, szinte eltemetve, de mégis érez az ember bizonyos határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem. Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? Tudod, mi szabadít meg a fogságból? A mélységes, komoly szeretet. Ha vannak barátok, testvérek, szeretők, ez nyitja meg természetfeletti hatalommal, mágikus erővel a börtönt."

Jó tudni, hogy vannak barátok. Velük boldognak, gazdagnak, elégedettnek és szeretettel telinek érzem magam. Igen, ehhez az se árt, ha a magunk barátja is vagyunk. Lelkünk sötét bugyrain keresztül vezet az út megtalálni a becsületünket.
.
No akkor varrjunk. Lyukat a kádra. De akár halat etethetek. :-))
Por és hamu fölött sziromként száll a szó. - Ének a Holdon

Gondolkodj, álmodj, hidd = tudd! Lépj, bízz, merj!

0.

"A kultúrák, vallások, bőrszínek sokféleségében megtapasztaltam, hogy ugyanolyan az öröm, a bánat, a mosoly és a könny. Hogy hiába az annyiféleség, oly egyformák vagyunk mi mind! Jók vagy rosszak, befogadóak vagy kirekesztőek. De jó és befogadó csak akkor tudok lenni, ha – mert van nyugalmat, biztonságot jelentő otthonom – magam sem vagyok talajtalan, ha van saját hitem a másikénak elfogadásához, ha alázatom alkalmassá tesz a világ hangjainak meghallásához. Így aztán a megélt élményeimből valamikor elkészülő könyv mottója bizonyára az lesz, amely hétköznapjaimra is hat: „Nem arról írok, milyen a világ, csak arról, én milyennek láttam.” (Molnár L. Á., utazó)

1.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú molylepke, aki nem hitte el, hogy a molyok életének feltétlen sisteregve, megpörkölve kell véget érnie. Valahányszor azt látta, hogy egy barátja vagy unokatestvére, vagy egy vadidegen végzetes randevúra siet egy menórához vagy kályhához, a saját szíve egy darabkája is megfeketedett és hamuvá omlott. Egy este összehívta a világ összes molylepkéjét, és prédikációt tartott nekik:
– Gondoljatok csak rá, milyen szép a világ! — kiáltotta szenvedélyesen. — Gondoljatok a holdra, a nedves fűre, a társaság örömére! Gondoljatok a kesztyűbélésekre, a teveszőr kabátokra, a nyusztstólákra, tollboákra, gondoljatok a kasmír szívszorító, elveszett ártatlanság-ízére! Az élet szép, és a szeretet fontos igazán egyedül. Miért keressük a halált, miért éhezünk a gyertya gyűlöletes ölelésére, a fűtőszál keserű csókjára? Lehet, hogy a világegyetem tévedései vagyunk, de gyönyörű tévedések, és nem szabad úgy élnünk, mintha ocsmányak volnánk. A láng becsap, és csak a szeretet létezik.
Valamennyi molylepke zokogott. Billiónyian tömörültek köré, szentnek nevezték, és fogadkoztak, hogy változtatnak az életükön. — A világnak most szeretetre van szüksége! — kiáltották egy rovarként. De aztán a világon mindenütt felgyulladtak a fények, mert már vacsoraidő volt. Tüzek gyúltak, gázégők izzottak kéken, reflektorok és fényszórók és zseb- és utcai lámpák villództak, sisteregtek és lángoltak rejtelmesen. A történelmi gyülekezet minden egyes molylepkéje egy rovarként röppent fel, hogy elhamvadjon, mintha semmi el nem hangzott volna. A levegő zümmögött mohóságuktól.
– Gyertek vissza! Gyertek vissza! — kiáltozta a szegény molylepke, aki úgy érezte, ezúttal egész szíve elparázslik. — Mit mondtam nektek? Azt mondtam, nem élhettek így, meg kell őriznetek magatokat a szeretet számára — és ti is tudtátok, hogy igazat mondok. Miért ölelitek magatokhoz a halált, ha ismeritek az igazságot?
Egy vén, vándor molylepke, akinek szépségét tönkretette, hogy egész életében éjszakai focimeccsek reflektoraira vetette magát, egy pillanatra megállt mellette. — Fiam, teljes szívünkből egyetértünk veled — mondta. — Csak a szeretet számít, és minden más csak árnyék. De egy jó tűz az azért mégiscsak valami.
Erkölcsi tanulság: Mindenki jobban tudja. Ez a probléma, nem a válasz."
(Peter S. Beagle: Fabula a molyokról)

2.
„Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabaduljon a bábból, segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sosem ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.”

Én úgy mondom, „nyitott kézzel szeretni”. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha rákulcsolódom, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.

Ha megváltoztatni próbálok valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kellene lennie – akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráeröltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy hatalmat próbálok gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés lehetőségétől. Birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal.

Korlátozni és sérteni tudok a legkedvesebb óvó cselekedetemmel – és védelmem, vagy túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek: „Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted felelős.”

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak a személynek, aki szeretek: „Szeretlek, értékellek és tisztellek téged. Bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban egy olyan erőt, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba.

Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett járjunk örömben és bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj. Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy Veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem igérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni. Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan meg fogom mondani Neked, hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm – és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.”

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődöm, akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. Én így hívom, „nyitott kézzel szeretni”.

Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy.
(Carl Rogers: Nyitott kézzel szeretni)

3.
Bocsáss meg magadnak!
2011. február 2.
Soltész Szilvia
"Ahogy az idő halad, vagy elkezdjük másra hárítani a felelősségét (és még el is hisszük egy idő után, hogy nem mi tehetünk az egészről), vagy csak egyre nagyobbnak tűnik a dolog.
A legfontosabb, hogy ha van olyan dolog, amiért tudod, hogy meg kell bocsátani magadnak, először is vállald fel a dolog felelősségét. Egyszerűen csak tudd, hogy azt is te okoztad, ahogy minden mást (a jó dolgokat is) az életedben.
Azután igyekezz helyrehozni belőle, amit lehet. Ha valakit megbántottál, vagy komoly problémát okoztál az életében, próbáld meg enyhíteni a károkat. Nem magad miatt, miattuk.
Ha egyszer jól végiggondoltad a dolgokat, tanultál belőle, helyrehoztad, amit lehetett, és felismerted, hogy ez nem a világ vége, itt az ideje leporolni magad, és új szemmel nézni a világra és magadra. Engedd meg magadnak, hogy boldog legyél, és ne foglalkozz többet azzal, mit és hogyan rontottál el. "

4.

Charlie Chaplin a 70. születésnapján írta az alábbiakat:

1. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, észrevettem, hogy a kínok, a szenvedések és érzelmi fájdalmak csak figyelmeztető jelei annak, hogy a saját igazságom ellenében élem az életem. Ma már tudom, hogy ez: HITELESSÉG.
2. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, megértettem,
hogy mennyire tud bántani valakit az, ha rá akarom erőltetni a vágyaimat,
miközben az idő még nem jött el erre, illetve az adott személy még nem állt készen rá, még akkor is, ha ez a személy én magam voltam. Ma ezt úgy hívom: TISZTELET.
3. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal, hogy másfajta élet után vágyakozzak, és láttam, hogy minden, ami körülvesz, az valójában egy lehetőség arra, hogy fejlődjek. Ma ezt úgy hívom: ÉRETTSÉG.
4. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, megértettem, hogy minden körülmények között a megfelelő helyen és időben vagyok, és minden a megfelelő pillanatban történik. Így nyugodt lehetek. Ma ezt úgy hívom: ÖNBIZALOM.
5. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal, hogy raboljam a saját időmet, és abbahagytam a jövőre vonatkozó nagy tervek gyártását. Ma csak olyan dolgokat cselekszem, amik örömet okoznak nekem és boldoggá tesznek. Olyan dolgokat, amik felvidítják a szívemet. Mindezt a magam módján csinálom, a saját ritmusomban. Ma ezt úgy hívom: EGYSZERŰSÉG.
6. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felszabadítottam magam azok alól a dolgok alól, amik nem tettek jót az egészségemnek - ételek, emberek, dolgok, helyzetek és minden, ami elvitt önmagamtól. Először ezt a hozzáállást egészséges egoizmusnak tartottam. Ma már tudom, hogy ez: ÖNMAGAM SZERETETE.
7. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal a próbálkozással, hogy mindig igazam legyen, és azóta sokkal kevesebb alkalommal tévedtem. Ma ezt úgy hívom: SZERÉNYSÉG.
8. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, elutasítottam, hogy a múltban éljek és a jövő miatt aggódjak. Most, csak a pillanatnak élek, ahol MINDEN történik. Ma napról napra élem az életem és úgy hívom: BETELJESEDÉS.
9. Amikor elkezdtem szeretni önmagam, észrevettem, hogy az elmém képes arra, hogy zavarjon és beteggé tegyen. De ahogy összekapcsoltam a szívemmel, az elmém nagyon hasznos szövetségessé vált. Ma ezt úgy hívom: A SZÍV BÖLCSESSÉGE.
10. Nem kell, hogy féljünk a vitáktól, összekülönbözésektől vagy bármilyen problémától önmagunkkal vagy másokkal. Még a csillagok is összeütköznek néha, és a találkozásukból új világok születnek. Ma már tudom, hogy EZ AZ ÉLET.

Kár, hogy nem ezzel a bölcsességgel születünk.
Bár... nem is. Minden út idevezethet. És ez benne a szép.
A különböző politikák, hitek útvesztőjében mégis egy ugyanolyan s mégis teljesen különböző "célhoz", önmagunkhoz és ezáltal, ezzel együtt az Egyhez juthatunk.
De érdekes!