S ahogy gördülünk cseppekben és folyékonyan a nyárba, holott 6 hete még a telet ittuk, úgy öleljük át a változást magunkban is, hisz amikor valóban elengedsz, nem sorsára hagyod a másikat, csak engeded, hogy élje a másik azt, amit már te nem építhetsz, egy-egy téglával nem segíthetsz, s csak fallá kövül az élet és csak megengeded magadnak is, hogy te is éld azt, ami él téged, benned.

Ha megadtuk a gyökereket, azt onnan tudjuk, hogy a másik szárnyra kel, s ha esik is, nem a kétségek foglyaként őrlődünk, hanem bizony számíthat ránk, és/de éljük magunk szíve szabta utat is. Néha csak a zuhanás az, ami megmutatja a dolgok valódi valóságát. Az élet elválások sorozata. Vajon mennyire könnyen engedünk? El?

S a kérdés már nem az, hogy megtettem-e mindent, ami tőlem telt, már rég nem az, hanem hogy meddig tartson és érjen még a figyelem. A figyelem teremtő erő.

Ti mit gondoltok erről?

A hozzászólások alapja a másikra figyelés és a tisztelet.