A világ vége ezúttal elmarad?

49-et már túléltünk... S mégis...

Valljuk be, haladunk felé. Ha nem is úgy, ahogy gondolnánk, s nem feltétlenül az apokalipszis lovasaira kell várnunk, özönvízre vagy egy nem mindennapos bolygó együttállásra s egy idegen függőleges pályán betévedő bolygóra, ki majd kibillenti és felborítja, négy sarkából fordítja ki gömbölyű világunk.

Itt vagyunk ahhoz mi magunk is. Emberek.

Pedig amennyi csoda birtokosa elmében és szívben, összefogásban még inkább felerősödve, a profit, a gazdagság és a siker is más értelmet kaphatNA.

Tudom, idealista és javíthatatlan optimista duma, de nem bánom!

Kicsik vagyunk? Igen. S mégis. S mégse. Úgy gondoljuk, úgy látjuk, természet nem bocsát meg, s revansot vesz.

S mi emberek? Ha visszaélnek szeretetünkkel, vagy csak rohanunk, mert kell a számlára a pénz - s ez ÍGY igaz! -, vajon másfélék leszünk? Mi nem veszünk valakin revansot? Mi megbocsátunk?
Múlik ezen bármi is? Elmarad a mi életünkben megjósolt világvége? Van egyáltalán értelme ennek az 50. világvége jóslatnak?

Nem tudom. De arra jó, hogy átgondoljunk néhány dolgot. Jó lenne, ha maradna valami az unokáimnak is a Föld nevű bolygóból.

Nem tudom. De legalább bátran, tiszta lelkiismerettel halhatok meg, ha felkészülhetek rá. Nincs vacakabb, mint búcsú nélkül elmenni, vagy hogy nem mondtam ki annak, akit megbántottam, hogy bocsáss meg. Vagy hogy nem mondtam ki annak, akinek ki akartam: szeretlek.

Nem tudom, mert meghalunk. AKKOR, amikor ott az ideje. Nem, nem gondolom, hogy szükségszerűen, jóslathoz híven, most decemberben.

De azt tudom, s újból ide lyukadtam ki: akinek a Földön ideje van, magára, kincse van! Aki az idejéből ad nekem, a kincséből ad nekem. Megismerhet, megszerethet, elfogadhat, megbocsáthat, akár magának is. Kicsiny, jó világot teremthet magában. Megbékélhet sorsával s a világgal. Vigyázhat másokra s örökséget, jó nyomot hagyhat családja szívében, fejében, szűkebb baráti- és munkavilágában, s ÍGY akár a nagyvilágban. Pillangóként lebbentve a szárnyát keleten, akár tájfunt is okozhat nyugaton. Rajta múlik. Rajtunk múlik. S most ebbe nagyon nem kéne belekeverni Istent. Akárhogy is hívjuk. Nem kenhetünk rá mindent, amit az emberiség a nevében követett el.

Folyton az idővel harcolunk, van-e vagy nincs, mennyit ér, s eközben nem látjuk, mi a fontos s mi a lényeges, s mire kell időt szánnunk.

MÉG van időnk. MÉG terem virág, s zöldül a rét. MÉG van víz. MÉG nem késő észrevenni, hogy nem lesz késő átlépni egy másik, s talán párhuzamos dimenzió küszöbén, ha azokra gondolok, akik ezt az elvet vallják a december 21-gyel kapcsolatban.

Én csak beszélgetek, s múlatom az időm. Azzal, amit szeretek. S most megyek és elmesélem a barátaimnak, megpróbálom kideríteni, mi az ő mozgatórugójuk, s hogyan látják a szerelmet, mitől félnek s jót álmodnak-e. Aztán elmosogatok, s visszalépek a szürke hétköznapokba. Kiskölköt kell rugdosnunk, családilag noszogatnunk. Nem lesz egyszerű. Lévén nagykamasz. Tudom, a jószándék néha a pokol felé vezető utat kövezheti ki. De egyenlőre ennyi telik tőlem, nem tudom mi az, ami mozgatná kicsit a világ felé. Igen, későn érő típus. Jójó, de...

Könyvajánló:
"Momo, a kislány egy régi amfiteátrum romjai közt lakik. A kisváros lakói mindannyian szeretik, mert senki sem tud olyan jól figyelni rájuk, mint ő. Egy napon aztán hirtelen egyetlen barátjának sem jut több ideje rá. Momo véletlenül bukkan rá egy titok nyitjára: mindez egy titokzatos társaság, a »Szürke Urak« műve, akik arra bírják rá az embereket, hogy spóroljanak időt. De a valóságban becsapják az embereket a felhalmozott idővel. Minél több időt tesznek félre, annál szegényebb, stresszesebb és hidegebb lesz a létük, és egyre idegenebbé válnak saját régi önmagukhoz képest. Amikor a világ már végleg a Szürke Urak kezében levőnek látszik, Hóra Mester, az idő tiszttartója elhatározza, hogy közbelép, és Momo-t hívja segítségül. A Kassiopeia nevű teknős kíséretében, és csak egy virággal a kezében Momo útra kel, hogy visszanyerje az elveszett időt... és újra megtalálja régi barátait."

Michael Ende: Momo

2012. aug. 13.