2008. április 12. szombat - 13:01 | beküldő: unique

Ezt sem mondták el az elején....

A "szeretném, ha szeretnének" szindróma: sírunk, nyafogunk, kuncsorgunk a szeretetért, vagy csak előkelően bezárkózunk, és reménykedünk. Bevetjük, ami lehetséges, kinek, mi van: intelligencia, csáberő, teljesítmény, szépség, mágia, manipuláció...mégsem kapjuk meg.

A szeretet azt találja meg, aki nem tesz semmit érte. Aki csak úgy van. Aki tudja, hogy nem tökéletes. Aki felvállalja, és békében él magával. Aki szeret.

Abban rejlik az Ember méltósága; tud-e őszinte szívvel adni és elfogadni. Te már méltó Vagy?

Vannak emberek, kiknek mosolya nem titokzatos és nem lenéző, nem burkolja őket áthatolhatlan, rejtélyes ezoterikus felhő, nem a hegy csúcsán ülnek magányosan meditálva, hanem köztünk élnek.. és egyszerűen csak elfogadnak... hálát adnak...megbocsátanak... szeretnek...kérdéseikkel segítenek magadban fellelni a válaszokat...

Az érzéseikre hallgatnak, nem pedig a tekintély vagy a többség hangjára tapasztalatai értékelésében! Éreznek...
Olyannak fogadják magukat és másokat, amilyenek. Nem birtokolnak...
Spontán módon gondolkodnak és viselkednek. Nyíltak...
Természetesek és mesterkéletlenek. Őszinték...
A valóságot gyakorlatiasan észlelik, és jól tűrik a Bizonytalanságot. Szabadok...

Akik képesek változni, TENNI... látva, hogy a változni tudás elengedhetetlen önmagunk teljességének felfedezésében...

akik képesek máshogy kötni a cipőjüket
vagy képesek kilépnek belőle akár

akik megváltoztatják a megváltoztathatót pozitív hozzáállásukon keresztül...
és akik képesek felismerni a nem megváltoztathatót és akkor elfogadnak...

akik képesek tanulni eddigi életükből, akik nem vágyakoznak, hanem beleolvadnak és nem akarva akarnak...

akik úgy hallgatnak meg akár, hogy saját problémáikat nem is említik
akik nem akarnak meggyőzni semmiről, nem akarnak megváltoztatni, hanem hagyják járd az utad....
akik együtt sírnak velem, ha sírok, és együtt örülnek, ha örülök...
akik képesek a problémákat felülről nézni, külső szemlélőként, ítélkezés nélkül, belegondolva hibázhattunk akár mi is...

Szeretem ezeket az embereket... Hát persze, hisz ŐK a Barátaim!!!!
Ők azok akik nyitott kézzel tudnak szeretni....

Nagyon szép napot Nekik!!!!

Carl Rogers írásával búcsúznék, aki a humanisztikus pszichológia atyja:

"NYITOTT KEZZEL SZERETNI

„Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabaduljon a bábból, segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sosem ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.”

Én úgy mondom, „nyitott kézzel szeretni”. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha rákulcsolódom, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.

Ha megváltoztatni próbálok valakit, akit szeretek - mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kellene lennie - akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy hatalmat próbálok gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés lehetőségétől. Birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal.

Korlátozni és sérteni tudok a legkedvesebb óvó cselekedetemmel – és védelmem, vagy túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek: „Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted felelős.”

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak a személynek, aki szeretek: „Szeretlek, értékellek és tisztellek téged. Bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban egy olyan erőt, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba.

Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett járjunk örömben és bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj. Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy Veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni. Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan meg fogom mondani Neked, hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm - és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.”

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődöm, akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. Én így hívom, „nyitott kézzel szeretni”.

Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy."