"Tudod, mikor rosszul bántam mással, csak magamat akartam megbüntetni.
Mert amikor majd (jogosan) nem figyel rám, én sajnálhatom magam."

Tudod, mikor kedves voltam valakivel, és "hitegettem": mikor csak hagytam, hadd menjenek a dolgok úgy, ahogy ő hiszi, de én nem, becsaptam magam.Magam????

Nem szándékosan. Azt hittem akkor, hogy ezzel jót teszek neki. Közben nemcsak magamat csaptam be ezzel, de a másikat is. Sőt.

Aztán rájöttem, feleslegesen álmokba kergetem.
Nem is gondoltam volna, hogy az ő érzéseire is tekintettel kéne legyek.

Megértettem, hogy aki közel áll hozzám, arra figyelnem kell, mert számít rám, és tisztelettel kell bánnom vele, amikor egyedül akar maradni.

Ha ezt teszem, egyre inkább majd velem akarja megosztani azokat a nagy bánatot és csendet hordozó pillanatokat, amiket az ember inkább csak magában tartogat.

És annál nagyobb dolog, mint hogy megtisztel az igazi, őszinte és mély érzéseivel, nemcsak vidám perceivel, de bánatával is, nincs is talán. Olyankor bontakozik ki egy ember igazán.

Ezt az ajándékot kevesen kapják meg.

Úgy hívják: bizalom.