Volt idő, mikor sokszor telepedtek rám hideg álmok, előtüremkedtek lelkem gyűrött koszos kis rongyai, a tudatalattimba rejtett fájó érzések, értetlenek...

csodálatos dolog ezeket megfejteni merni, emlékezni merni rájuk, mert ezek az álmok mutatnak valamilyen kis kapaszkodót, mi is az, ami blokkol, és milyen utálatos volt, ahogy kérés nélkül rám telepedtek, és nem bírtam alóluk kimászni, képtelen voltam, a súlyuk ólommá változtatott, és ahogy meg mertem kicsit dermedni, nem harcolni ellenük, már nem menekülni előlük, hanem akarni szétolvadni bennük, átengedni őket magamon, akkor... megszűnt felettem a hatalmuk...

... és jöttek a varázsos, majd meleg és jó érzést hagyó álmok, mikor már repülni mertem egy szakadék felett, mikor egy biztonságot jelentő CIPŐ kerül a lábamra, mikor egy kicsiny szeretetdarabka valahonnan, talán belőlem, talán másból, de ez erősít meg abban, hogy része vagyok valami nagyon jónak, csak hagyjam magamon átfolyni a bármit, és tudni fogom, mit is építsek be magamba és mit is engedjek be, hogy milyen hidat égessek fel, engedjem el és melyik hídon is menjek át és fogadjam el....

Annyira nagy dolog ez az álom, a kutyával, hogy fel nem tudom fogni szinte.

Nem a kutya a lényeg.
A biztonság.
Hogy biztonságot vagyok képes adni.
Hogy biztonságban vagyok.

Mindig lesz cipőm, amivel a miért-hegyeimet megmászhatom, amikor ott az ideje, lesz takaróm, otthonom, mert szeretek. És mert hagyom, hogy szeressenek vagy ne szeressenek.

Minden hegy, ami elém került és minden tégla a falamban fontos volt, mert nélkülük sosem lennék olyan, amilyenné lettem. Minden szeretetcsepp és nemszeretetcsepp színt adott.

Téglák. A narancsok, igen, az a nagy fekete is, és a kékek, amik a ki/feldolgozott feketék.