Bagdy Emőke - Beata Bishop - Böjte Csaba - Rambala Éva - Hidak egymáshozNem olvastam még ezt a könyvet (a neten viszont rengetegszer szembejöttek a gondolataik!), borítója elgondolkoztat. (Szerintem bármilyen könyv eladhartóságának egyik feltétele, hogy a fedelek ne legyenek nagyon messze egymástól, és a borító legyen markáns, egyedi, szemvonzó... ez van...

Bagdy Emőkéről csak jókat olvastam, láttam, Böjte Csaba is a szeretet nevében beszél, Beáta Bishop új név, de a Nyitott Akadémián már a jókat lehet olvasni róla, saját személyes tragédiáján keresztül tanít.

Rambala Évát nem ismerem, most e három ember is elég nekem ahhoz, hogy örüljek, mert szerencsére egyre több kiadvány jelenik meg erről a témáról, s már nem ezoterikus maszlagba csomagolva, hanem érzékeny, őszinte emberi nyelvre lefordítva. S tán még nem is agyrágó pszichológia, s tán a vallás sem kap teret benne, habár papok és pszichológusok és ezómanusok írják! Nagy szerencse, hogy nem poliTikusok, haragoSok, ironiKusok és erő-szaKosok.

Empátia, kommunikációk, konfliktuskezelés.
Egymásra hangolva.

Az élet tartogat mindenki számára fenékbe-billentéseket, amikor csak kalibrál kicsit. Nekünk van vele munkánk, ez nem megy egyből. Nem egyszerű, de nem lehetetlen. Kevés az IQ, ha az EQ csorba. Kevés az okosság, ha sosem válik bölccsé. Kevés az érvelés akkor, ha mindig harsog. A szív intelligenciája nélkül, szeretés nélkül meghalunk. Zombivá válunk. Konfliktusaink nőnek, régi terheink a múltból is előmerészkednek. Nincs olyan, hogy ne lenne egy pont az életben, mikor kénytelen vagy a hibás, nem tökéletes részedet is meglátni, s igenis MUNKA ezt is elfogadni.

Az érzésekre eszmélés egyszer mindenkinek fontos lesz. Bár van, kinek csak az utolsó előtti pillanat adja meg a lélek értelmét és az elme békéjét. A szabadságot.
A flow szeretetörvényt.
Amikor megszeretem azt, amit csinálok, és azt csinálom, amit szeretek.

****

"Ez van, ezt kell csinálni, ezt kell szeretni." Mondta sokat apám, hű, de nem fűlt hozzá a fogam.

De ha kicsit muszájból, mert az nagy úr, belevágtam, akkor arra jöttem rá, hogy ha utálom, azzal nem lesz jobb, de ha valahogy megszokom, aztán türelmes is leszek, kitanulom a fortélyait, hogy hamarabb szabaduljak tőle, hogy ne érjen túl sok időveszteség vagy pénzveszteség, vagy épp maradjon olyanra is, amit szeretek csinálni. A kitartás ugyanolyan fontos, mert nemcsak a pénzemet szerezhetem meg, ami jár, de valamit üzenhet is ez a történés, tapasztalás nekem.

Aztán volt olyan, hogy előbb megszöktem, mint megszoktam. Amikor nem a magad ura vagy, másoktól függsz, de a felelősség a te válladon, és korlátozva van, hogy mit tehetsz meg...,
s minden idődért, lelkesedésedért és lendületedért, szakmai brillirért, céghez való hűségért, minimális fizetés jár és lecserélnek egy olcsóbbra, fiatalabbra, mert ez náluk a szokás és ha nem jössz ki a sunyiságban, sumákságban másokkal, hát neked annyi..., pedig jó vagy. Vitákba és konfliktusokba kergetnek, miket nem értesz, s nem látod a mögöttest, saját hatalmi harcuk a pénzért, bármilyen áron. Ezeket átlátni nagy kincs. Megmarad a méltóság és felállsz. Úgy, hogy nem vagy vesztes!

Amikor a csapat nem csapat, s nincs észérv, szívérv, gyomorszorítással mész dolgozni és a maradék méltóságod és önbecsülésed is porba hullni látszik... a stressz megesz... meg a mások abnormális pénzmániája, sikerre vágyása, miért maradnál, no onnan el kell jönni.

Három munkahelyről álltam fel és jöttek utánam az emberek. Az egyik helyről 14-en, mindenki eljött két héten belül. A másodiknál én voltam 2 hónap alatt a 14. ugyanazon a poszton, próbaidő utolsó hónapjában követtek el a nevemben egy csalást, szerencsére igazolni tudtam, hogy bent sem voltam, temetésre mentem. A harmadiknál akkora a fluktuáció és a szarcsomagolás, hogy gyakorlatilag a cég abból él meg, hogy az egyetlen lehetőség itt a kisvárosban, s úgyis lesznek bőven, modern rabszolgák, rendes nyelvtudással, számítógépes affinitással és 3 vagy 4 műszakot vállalva. Van pénz. S van könyöklés és hosszú nyelvcsapás a jobb pozíciókért, nagy fizetésekért, vagy épp belefásulhatsz, s kőtömbbé válhatsz, beépülhetsz a falakba, időd véges, nem jut semmire. Igen, nettó kétszázért.

Menekülnek a szürke betontömbből a normális családra, életre vágyó emberek. (igaz, a hitel keze nagy úr, pláne ha agyatlanul felvesszük.)

Igenis meg lehet valamit szeretni s lehet eldönteni, hogy ezt bocsi, de ezt már nem. Mindenkinél más a határ, de mégis... van egy határ. Amikor a megérzéseid, az ösztöneid, a gyomrod, a hátad, mindened jelez, kiabál...

Nem hiszek abban, hogy ez az átmeneti rossz ne hordozná magában a jó, a későbbi jó csíráit.

Igaz, az empátiától indultam, s lám, már a magam felé való szeretetről és megbecsülésről beszélek. S talán nem véletlen, hogy ez az alapja lehet annak, hogy a másik is, a kis szoros, szaros útvesztőin gyalogolva, futva, rohanva, bóklászva, kószálva, ballagva megérik az érzéseire, megérti őket, és használja a jelzéseit. Ért belőlük. Elképzeli magát fiatalnak, motiváltnak, pozitívnak, mert megtanulja látni a rosszban is a jót és egyre több empatikus, megbocsátani képes, derűs és alkotni vágyó ember közé kerül. És nagyon nem véletlen.

Hidak. Önmagunkhoz. Hidak. Másokhoz. Az a híd bennünk van. Láthatatlan. Elfogadás. Magam.
Látni a Mást. A másképpent. A máshogyant. A másikat. Van, amikor jó kinézni, máshogy látni.
Nem kell megszeretnünk mindent és mindenkit! Ha nagyon nem a mi ritmusunk, dallamunk, hagyjuk. Minél inkább ellene vagyunk valaminek, annál inkább erősítjük azt. Csak azzal, hogy folyton ezekre figyelsz.

Fontos egyszer rendesen elhatározni, mit is akarok valóban s milyen is szeretnék lenni, hogyan is szeretnék élni. Kikkel. Hol. Megválaszthatom. Ha hiszed, ha nem. Megszerethetem. Elfogadhatom. Arrébb léphetek. De méltatlanban bent maradni, csak a pénzért, csak a státuszért, hát azt nem énnekem találták ki.

****

Részletek egy másik könyvből, egyelőre jócskán elég ennyi is, nekem:

Egy izgalmas kísérlet bebizonyította, hogy az elvárások kikapcsolása és a képzelőerő még igen idős embereket is döbbenetesen meg tud fiatalítani. Néhány évvel ezelőtt Ellen Langer, a Harvard egyetem pszichológus professzora egy csoport öreg, legyengült férfit egyhetes elvonulásra hívott meg. Arra kérte őket, éljenek úgy, mintha húsz évvel fiatalabbak lennének. Szállásukat húsz évvel korábbi stílusban rendezte be, beszerezte a két évtizeddel azelőtt divatos zeneszámokat, sőt az akkori sportesemények hangfelvételeit is lejátszotta a csoport nagy örömére. Vagyis ellenkező irányba fordította a vendégek tudatába beépített jelképes óramutatót. A férfiaknak szigorúan tilos volt bármiről beszélniük, ami a húsz éves 'időzárka' után történt, viszont megtárgyalták az immár huszonéves nagysikerű könyveket, és megnézték a korszak legjobb filmjeit. Dr. Langer arra buzdította őket, hogy az általuk megszokott külső segítség nélkül lássák el mindennapi szükségleteiket. Merész terve bevált: néhány nap alatt a férfiak tartása kiegyenesedett, jobban mozogtak, gyorsabban jártak, élénkebben beszélgettek, sőt még a hallásuk is javult. Minden szempontból túlszárnyalták a kontrollcsoport tagjait, akik az 'időutazás' élménye nélkül töltöttek egy hetet elvonuláson. Vagyis azok, akik húsz évvel fiatalabbnak képzelték magukat, szervezetüket is rá tudták venni az azonnali megfiatalodásra. Azóta több más kísérlet is igazolta, hogy a test alkalmazkodik ahhoz, amit tulajdonosa korához illőnek tekint. Ha pedig ez így van, akkor vállaljunk felelősséget testi állapotunkért és egészségünkért! Az energia a gondolatot követi. Gondoljunk bele: ha minimális erőfeszítéssel öreg emberek sok évet le tudnak rázni magukról, akkor az ifjabb generációk számára mi minden lehetséges?"

Részlet Beata Bishop Lelki mentőöv című, hamarosan megjelenő könyvéből .