Egy kedves barátomnak, aki most nagyon beteg és képtelen megbocsátani magának... az apjának, a volt feleségének...haragszik a világra és jajgat.. felfedezte már magában a hibát, de a megbocsátás nem megy neki... tényleg ennyire nehéz ez?
Mivel érdemeljük ki a betegséget, bizony... ez nagy kérdés.
Talán a lelkünk gyengesége, ami megbetegít... vagy épp a túlerős beleszólós lélek...
Elmesélem:
Kisgyerekként nálam pont ez volt a helyzet, anyám elmondta az osztályban a titkom, és azt válaszolta dölyfösen, ez nem titok! Nem értettem... miért nem érti, hogy én más vagyok? Hogy ez igenis titok, de még mekkora! Elárult, így éreztem. Nem ő az én anyám?
A mai napig nem találjuk egymást. Folyamatosan beteg, nagybeteg. Nála a betegség felmentés az élet elől.
Néha elgondolkozom, akarok én beteg lenni?
Megtanít-e a betegség tényleg az alázatra? Igen is, meg nem is. Reméljük. Kevesen vannak, akik elfogadják, hogy a betegségnek lelki okai is vannak. Az okokat kell gyógyítani, nemcsak a fájdalmat lehalkítani...
Ha már semmi sem gondolkoztat el, bizony jön a test kínja a lelki után, hátha belenézünk: mit miért kaptunk. Már aki tényleg akar valamit az életével kezdeni.
Aztán lépünk. Egy új fény felé. Elengedve a régit. Mert azt már nem lehet nem megtörténtté tenné. És ha hibásak vagyunk, hát tanulunk. Legközelebb nem fogunk hibázni. Gyermeki őszinteséggel és hittel mondtam el anyámnak a titkot. Kár volt. Őt tettem ezért bűnössé. Pedig csak nem kellett volna elmondanom. Hisz az ember már csak ilyen. Mindenkinél mindent jobban tud, ha anya.
Persze őneki meg sem fordul a fejében, hogy megbántott.
Ő jó és szenved. És ez így van jól. Nem lehet másképp. Hisz az anyám. De több titkot nem mondok el neki.
"Ne menjen le a nap a te haragoddal. Bocsáss meg magadnak." mondja Villás Béla, anno írtam is ide róla...
Könnyű szavak, tudom,
és neked nagyon nehezen megy ez a megbocsátás dolog, én kedves Barátom. Sőt. Sehogysem.
Már nem is beszélek hát neked erről régóta. Megvárom, hogy valami felnyissa a szemed. Hisz ennyi lenne az egész... De most ezt leírom, hátha...
Megbocsátást kérni, bocsánatot kérni vajon mindig lehet? Miért is kérném? Azért, hogy sosem szeretett úgy valaki, ahogy te gondoltad? Hogy a másik mindenkinek megfelel, csak magának nem? Mindenkinek azért akar megfelelni, hpgy végre valaki szeresse őt is? Közben önző lesz? Rugalmatlan és el nem fogadó?
És ez már nem a te dolgod. Neked már ezzel nincs dolgod. Senkit nem tudsz megváltoztatni. A múltat meg pláne. Nincs: mi lett volna ha.... Ő csak a legjobbat akarta neked, akkori tudása szerint. Akkor ez volt a legjobb, ami tőle telt.
Magunknak kell hát megbocsátani azt, hogy nem bocsátunk meg neki, mert nem ért és nem érez minket.... (mert elhagytuk őt lélekben, fizikailag...), mert képtelenek leszünk az önsajnálat és fájdalom mocsarából továbblépni.
Hagyjuk már a sebeket gyógyulni, talán már nem gennyesek, csak lassan véreznek. És ez a tiszta gyógyulást hozza.
A továbblépés a megbocsátással, elfogadással (szeretet) teljes. Az elfogadás pedig csak az elengedéssel teljes.
Gyógyulj hát barátom. Akard a gyógyulást.
Tedd rendbe a szívedben ezt a dolgot.
**********
Ez a válasz érkezett, egy ember, aki lerázta terheit... megbocsátással, elengedéssel... elfogadással.. Megosztanám veletek, hátha segít valakinek:
"Ami volt , már lezárult. Tovább kell lépni ! Elengedem a válást, az odáig vezető tévutakat, jó és rossz döntéseket, megbocsátok magamnak és egykori feleségemnek, ő is jót akart, én is, de mindketten rosszul, a másikat nem jól ismerve. Elengedem gyermekeimet, felmentek mindenkit , hisz saját szemszögéből mindenki meg tudná magyarázni döntéseit... Gyógyuljon mindenki , hisz még vannak feladataink, még szükségünk van békére, boldogságra, erőnk nem a magunkkal való hadakozásra kell, hanem megtalált társunk boldogítására, az esetleg bennünket megkereső gyermekeink, unokáink szeretetére, életterveink megvalósítására !"
"Ke. e. 594-ben Szolón arkhón eltörölte az adósrabszolgaságot Attikában . Ezt a görögök szeiszakhteiának , a "terhek lerázásának" hívták. Ma - 2009. dec. 7-én úgy döntöttem, az én lelkiismereti adósságom a mai napon eltöröltetett. Nem tudok úgy élni, hogy örökké büntetem magam a belső bíróság szigora miatt, s azon "külsős" bíráim miatt, akik módot , lehetőséget nem adnak megbánásom bizonyítására. Úgy érzem, egy magasabb erkölcs nevében az is vétkezett , aki lelkéből, életéből kitagadva örökös ítélet alá vont, figyelmen kívül hagyva a belső változás lehetőségét, tényeit...
Feltételes szabadlábra helyezésemnek sok indoka van, az egyik az őszinte megbánás ... Aki ismer , tudja, már évek óta nem mentegetem magam, nem keresek kifogásokat, már nem mutogatok azonnal vádlóimra, elismerem vétkem, mely alól nem járna felmentés azon az alapon, hogy egyébként nem egyedi, a meg nem értésből, eltérő felfogásokból, férji menekülésekből és megcsalásokból eredő válások száma többszöröse a sikeres házasságokénak /utóbbi kb. 20 %/. Megszenvedi mindegyik érdekelt, legfőképpen a vétlen gyerekek. Nem ítélheti magát testi - lelki halálra az, aki rádöbben első lépésként tette elítélendő vonásaira, de dolgoznia kell azon, hogy élete folytatásában ballépését helyrehozza. Nem lehet hátunkon, lábunkon óriási súlyokkal új, szebb életet élni, társat találni , szeretni magunkat és egy másikat, nem lehet vérző, sebzett lélekkel boldogságra várni , azt magunknak kell alakítanunk!
A vétket nem feledve, az elkövetett bűnt nem tagadva adom meg a lehetőséget a most szabaduló fogolynak, hogy terheit letegye, szeretettel, örömmel emelje társát, annyi hűséggel, gondoskodással, amennyit éretlenül képtelen volt megadni szeretteinek. Indoklásomban szerepel az elítélt megváltozott élete, egyetlen szeretett nőre irányuló tartós párkapcsolata , tanári munkájának komolysága, morgásszintjének emberileg elfogadható mértékűre csökkentése. Szerepet játszott a felmentésben az elítélt betegsége, mely hasznos felismerésekre késztette a most szabadulót, apai érzései, melyek akkor és úgy is erősek maradtak, amikor már remény se maradt arra, hogy egyetlen vele élő gyermeke a megszokott módon tudna beilleszkedni a társadalomba. Beszámítást nyert az is, hogy az elítélt immár saját boldogulása fölé helyezi mások segítését, s nem ragaszkodik annyira az élethez sem, hogy az abból kirekesztéssel az eddigieknél jobban büntetni lehessen.
Fontos szempont volt, hogy a felmentéssel lehetőséget kapjon a szabadlábra helyezett a másoknak való megbocsátásra , s ezzel újra nyitni tudjon a világra. Rádöbbenjen tennivalói sokaságára, képes legyen erőit összpontosítani ezek megoldására, ne nyűglődjön tovább azon, ami volt, fogadja el a mindenkori jelent, s ne adja fel a jövő lehetőségeit, ne rombolja megkopott egészségét lelki terheket fizikaivá változtató betegségekkel , engedjen el minden számára károsat...
Indoklásomnak része az is, hogy a külső ítélet a lehető legsúlyosabb volt, indoklás nélküli életfogytiglan kitagadottság szerettei életéből, s ez erkölcsileg nem alkalmas arra, hogy javítson a vádlott magatartásán , inkább csak elkeserítette, s folyamatosan elvonta életet építő, jobbító tevékenységétől . Az ítéletet megküldöm az érintett Lelkiismeretének , Agyának, Szívének , a hivatalos közzététel a szabadlábra helyezett blogjában azonnal megjelenítendő!"
**********
