Csak esik és hull, a cipőm átázott, fázom, csípős hideg ölel kint, bent... halk sóhajok dermednek nehézzé a fagyban, ropogós hó fészkeli be magát a legkisebb résén is a vékony kabátnak... dermedek... felnézek, a csillagok szikráznak, az ágak közt sejtelmesen incselkednek, látsz - nem látsz, vagyok - nem vagyok... mint az emberek...

nappal körülvesz egy álomvilág, fények, ajándékok, bóvlibőség, reklámok...

mosolygó reklámok és a szomorú valóság... kicsattanó mosolyú emberek hitetik el velünk, hogy minden rendben, csak vedd meg vagy utazz el... csak ennyi és minden rendbe jön az életedben...

pedig ha volt válság, ha nem, ha generálták, ha nem, a hatása fergeteges: szomorú emberek, kétségbeejtő helyzetek, sorsok, szomorú valóság... lebiggyedő szájjal próbálnak mosolyogni...

fakó üresség a szemekben, lelkeik kiabálnak, törnek, hasogatóan fájóak, én csak hallgatok, kit bántanak, ki mentő, ki élő halott... ilyenkor eltörpülnek a gondjaim, igyekszem erőre kapni...

valahogy az idő és lelkünk gyöngyszemei érlelik ezt meg... :

gyógyulunk... cicák, emberek csodát várunk, s tessék itt is van, csak törődnünk kell a másikkal, ölelni szorgalmasan (átvitt értelemben is) és kinyílhat a szemünk és a szívünk sebei elhalkulnak, nem jajong a bánat, nem harsog az igazság, csak némán állunk már és bámulunk... mert szép a világ, még ha néha túl hideg is van idebenn...

eszembe jutott egy régi emlék, az ölelés és a szeretet erejéről:

Egyszer voltam a budapesti secret-klubban, kötetlen témájú beszélgetőkörben, és ahogy utaztam a villamoson, arra gondoltam, csak ne a szeretet legyen a téma... - de mivel ennyire nem akartam, hisz beszélni róla igazából nem lehet, gyakorolni pedig nem olyan könnyű, hogy ne is tapadjunk és ne várjunk el dolgokat, hogy ne erőltessük rá akaratunkat a másikra, hogy elfogadóak legyünk, megbocsátóak, de ne lábtörlők... - naná, hogy ez lett a téma...

Az aggódás, tapadás a legnagyobb gond, mi magunk fojtjuk meg vele a másikat, nem hagyván saját kis életét irányítani, döntéseit megtanulni felvállalni, nem élhetjük más életét, még ha a gyermekünk vagy a férjünk sem... van, aki szigorú szeretetnek hívja, van aki "nyitott kézzel szeretni"-nek...

az önzetlen, a Teréz anyai, krisztusit nem kereshetjük szórakozóhelyeken, munkahelyeken... és magánéletben is ritka, inkább megfigyelhető, hogy birtoklóan, önzőn szeretünk, sőt sok esetben, be nem látva, önszeretetünk mindennél nagyobb lehet,

vagy a másik véglet, önfeláldozásunk is az eget verheti... (igaz, a mártírokat csak az oroszlánok szeretik...)
no hát a beszélgetőkörben minimum 15 ember próbált mesélni erről, amiről elvileg nem lehet...
két mondat ütötte meg a szívemet,

az egyik: a szeretet sírás
a másik: nekem azt kellett megtanulnom, hogy ne szeressek annyira...

jó volt, 4 órán keresztül beszélgettünk, türelmesen vártuk, hogy mindenkiből kijöjjön, ami kikívánkozik...

hát erről ennyi...

nem jó dermedten élni, törődni kell, ölelni kell, szemmel, lélekkel, karral, némán, nem harsogva, nem szajkózva, hogy szeretlek...

Ölelj, hogy öleljenek...

 A szeretet nem kérkedik, nem követel, nem könyörög, nem kér. Ezért Kap.