2010. január 25. hétfő - 12:41 | beküldő: unique

"Simone Weil:

meg kell tanulnunk az után vágyakozni, ami a miénk.

Én megtanultam az után vágyakozni, ami az enyém :

Hiszen a polcomon heverő régi, széttáncolt balettcipőmben
minden ritmus benne dübörög.
A mellettem szuszogó doromb-őreimben
hatalmas tigrisek lelkei ölelnek,
de már bennem él a kutyák dala,
a madarak röpte is.
A fák lombja is az enyém már,
a háromé, amiket ültettem.
Szobámban mindenütt könyvem teleírt lapjai:
énekek,
dalok és
hosszú szósorok apámnak.
És enyém már
a szerelem,
a gyermek,
a szerető és
a barát is,
de
a hajléktalan kivetettsége,
a kóbor kutyák oldalazó, félszeg futása
is az enyém.
Aztán
a játék,
a zuhanás
és repülés,
a mindenség,
a szorongás
és feloldódás,
akár
a csendességbe fulladás,
a hangzavarba őrülés .
És mindig velem van
apám hangja,
miként
a gondolkodás és
a fájdalom szabadsága is."